Azokról a piszkos anyagiakról

Azokról a piszkos anyagiakról

Megítélésem szerint igényes és hiteles oknyomozó riportot közölt a múlt héten az egyik rommagyar portál, melyben az újonnan létrejött ellenzéki aprópárt, valamint a Tőkés érdekeltségét jelentő EMNT, magyarországi kormány-, illetve állami cégek általi, bujtatott anyagi támogatását dokumentálja a szerző. Az írás feltűnően erős visszhangot keltett nemcsak a rommagyar vagy a magyar, hanem a román sajtóban és egyéb médiákban is, miután az eredeti cikk egy rövidebb változata egy központi román napilapban is megjelent. A témában felszólalók – mint lenni szokott – egész széles skálán értékelik-értelmezik és reagálják le a feltárt támogatási rendszert; kezdve a határozott tagadástól, a megengedőbb és figyelmet másra – nevezetesen az RMDSz-nek az elmúlt kormányok alatt (feltehetően) megtörtént, hasonló sémák szerinti támogatásának irányába – terelő reagálásoktól, egészen a feljelentéssel fenyegető hangokig. Az érintett szerveződések és az éemenpé politikai indíttatású lejárató kampányt, illetve feljelentést és árulást kiáltanak, akárcsak a szövetség tette akkor, amikor nemrég a másik oldalhoz láncolt napilap, az RMDSz „háttéralapítványának” pénzügyeit firtatta. Felesleges a bölcs rabbit játszani az ügyben, hiszen egyfelől világos, hogy az ú.n. „demokrácia központok” hálózata, az EMNP pártaktívájának és egyéb csókosainak kifizetőhelye. Másfelől pedig bölcsis naívnak kell lenni, hogy ne lássuk, a volt „státuszirodák” hálózatának hasonló szerepét, csak éppen a szövetség oldalán. És ugye, mindkét esetben, a támogatások a magyar költségvetésből származtak, illetve származnak.

Nem mennék bele a kialakult vita ismertetésébe, vagy a cinkosságok méricskélésébe, már csak azért sem, mert az éppen kibontakozóban van, és még sok fordulója lehet a csörtének (Egyébként elfogadom Székely Ervin vonatkozó különbségtételét, a külföldi kormánytámogatások jellegét és sajátos céljait tekintve). Én inkább a jelenség általánosabb kereteit szeretném vázolni, azt a kontextust, amelyben a politikai pártok, rejtett hálózatokon alibi-szerveződéseken, ál civil-társadalmi formációkon keresztül való pénzügyi támogatása folyik. Ez pedig a kiterjedt és az élet minden területére jellemző strukturális közéleti korrupcióval kapcsolatos, illetve akként írható le. Márpedig a közéleti korrupció visszaszorításának két alapvető feltétele 1) a politikai pártok és szervezetek státuszának, valamint azok működésének és kampányaik finanszírozásának kérdésköre; 2) valamint az átláthatóság-elszámoltathatóság egyértelmű szabályozása, megbízható, szakszerű és nyilvános ellenőrzése.

1)      A jelenlegi szabályozás zavaros és számos kiskapuval tarkított, egyfelől a politikai pártok státuszát illetően, másfelől és elsősorban a párt-, illetve kampányfinanszírozás szabályozatlan, és azt soha nem ellenőrzik szakszerűen, kimerítően és átláthatóan. (Nálunkfele, miközben mindenki a korrupcióellenességről prédikál, illetve azzal kampányol, a politikai osztály harca a leginkább a korrupcióellenességgel szemben folyik, magyarán a politikusok, alapvetően érdekeltek a politikai-közéleti korrupció fenntartásában.) Egy olyan társadalomban, ahol a képviselő vagy szenátorjelöltek (és persze a polgármester, illetve tanácselnök jelöltek, stb., is) többet fordítanak – legtöbbszőr gyanús forrásokból – megválasztási kampányukra, mint a reménybeli négyéves képviselői-szenátori fizetésük összesen, valami nagyon sántít a  pártfinanszírozások körül! A politikai élet és a demokratikusnak mondott választások mögött, szinte minden esetben, korrupciós-klienteláris hálózatok, gyanús pénzügyi műveletek, pénzmosás, közpénzek eltérítése, a politikai felvilágnak, a bűnöző alvilággal való összefonódása, stb., sejlik fel.

2)      Az átláthatóság-elszámoltathatóság hiánya pedig oda vezettett, hogy nem alakulhattak ki valódi - alulról és önkéntesen szerveződő, csupán a közjó iránt elkötelezett – civil társadalmi szerveződések; a korrupt politikum rátelepedett a civil társadalmi kezdeményekre, eltérítette azokat – tisztelet a kevés kivételnek – eredeti szándékaiktól, és olyan, pártok körül gombamód kinőtt rendszerekké tette, melyek nem növelik az átláthatóságot, hanem a titkos ügyletek és klienteláris összefonódások inkubátoraivá lettek. Nincs is olyan párt vagy politikai formáció, mely körül ne jött volna létre „támogató-támogatott”, korrupt-klienteláris ál civil-társadalmi szervezeti felhő, afféle pufferzóna, mely segít a gyanús pénzügyi manipulációk és összeférhetetlenségek elrejtésében. És itt megintcsak nincs eltérés többségi, illetve rommagyar politikai mezőny között, legfennebb az utóbbi esetében, nem csak az itteni politikai széljárás emeli fel vagy sülyeszti el az ál civil-társadalmi holdudvart, hanem az odaátali is. A versengés pedig mindkét ország begfolyásosai, az állami támogatások csapjait örzők kegyeiért folyik. A zászló most az ellenzéki aprópártok, illetve a „védnök” Tőkésnek áll „magyarban”; s a román kormány, pillanatnyilag, eremdéeszmentes, és ezért – paradox módon – a rommagyar többség képviselete került hátrányba a rejtett támogatások terén. De lesz ez még fordítva is, és volt már ezelőtt is. (Véleményem szerint, éppen ezért folyik a kelemenhunori fideszhez-kádéenpéhez való – olykor ízléstelen és hiábavaló – intenzív dörgölőzés.)

Ahol strukturális közéleti korrupció van, ott innen vagy onann nézve egyaránt korrupció van; felesleges egyik-vagy másik félre újjal mutogatni, legfennebb a gátlástalanság mértéke különbözik. És persze a jelenlegi magyar kormány és itteni csatlósai, nem önkorlátozási hajlamukról és mértékletességükről híresek.