2013/06/11

Vigyázat! "Liliomfi" alkotmányoz



Vigyázat! „Liliomfi” alkotmányoz

Ahhoz, hogy megértsük, vagy legalábbis megpróbáljuk megérteni a politikai folyamat egy-egy szakaszát, mindig jó a kályha sarkától kezdeni, azaz feleleveníteni, mi miből ered. Az éppen aktuális alkotmányozási folyamat kiindulópontja az volt, hogy a tavaly nyári politikai felfordulást követően, a jelenleg uralkodó pártok eltökélték: radikálisan visszavágják az elnök hatásköreit és – rövidtávú érdekeiknek megfelelően – „rendezik”, az elnök és miniszterelnök közötti zavaros hatáskörök alkotmányos szabályozásának kérdéskörét. Ehhez jöttek az újabb témák, jött a regionalizálásnak nevezett, de valójában újabb adminisztratív szint bevezetésének alkotmányba foglalása, a választási rendszer kérdésköre mellett jött mindenféle ötletelés, a legkülönfélébb témákban. Volt még egy potenciális akadálya annak, hogy a módosításokat népszavazással sikerüljön megerősíteni, éspedig az eddigi ötven százalékos részvételi kötelezettség, nosza hát a kétharmad hirtelen elhatározta, hogy ezután elég lesz a 30%-os részvétel is a népszavazások érvényességéhez.
Történt viszont, hogy az alkotmányozó bizottság élére a magát még liberálisnak mondó ortodox fundamentalista, nacionalista és ultra-konzervatív szenátusi elnököt nevezték ki, aki politikai magánjátszmájának fogja fel az alkotmánymódosítást, saját hatalmi ambicióinak eszközeként. Crin Antonescu jó ideje csak hatalmi vágyképének üldözésében érdekelt, és szinte biztosan megjósolható módon kifullad, mire a valódi megmérettetés ideje eljön. És, véleményem szerint,  márcsak a kormánykoalíción belül észlelhető egyre alapvetőbb ellentétek okán sem fogja meglátni vágyálma beteljesülését, miközben az alkotmányozási folyamatot elnöki ambcióinak rendeli alá. Mással nem magyarázható, hogy olyan populista és demagóg elvárásoknak enged teret, olyan tiltó szabályozásokat támogat, melyek az eddigi – és Európában mindenhol hatályban levő – alaptörvényben megengedő, azaz az alapvető emberi jogokra való tekintettel nem voltak restriktívek. Ilyen mellékesnek tűnő áldozatot (collateral damage) hozna a család alkotmányos meghatározása, mely abbéli igyekezetében, hogy hosszú időszakra megakadályozza a hasonneműek élettársi és/vagy házastársi kapcsolatának jogi elismerését, egyúttal a nem „egy férfi és egy nő” önkéntes egyesülésén, házasságán alapuló családokat kizárná az alkotmányosan meghatározott család-formák közül. A diszkriminatív passzus, a ma is tilos hasonneműek házasságát pillanatnyilag nem érintve, az egyszülős (monoparentális) családok és az élettársi kapcsolatban gyereket vállalók, illetve nevelők, stb. családi közöségét is kizárná, többek között, a családot megillető támogatások köréből. Az át nem gondolt, illetve csupán az ortodox egyház nyomására hozott populista szabályozás-tervezet, egyfelől a minden állampolgárra kiterjedő alapvető emberi jogok vonatkozásában diszkriminál (úgy, hogy még ellentétbe is kerül egy másik alkotmányos kitéttel a szexuális és mindenféle kisebbségek diszkriminálását tiltó rendelkezéssel); másrészt viszont homlokegyenest ellentmond annak az európai (és a fejlett demokráciákat jellemző) trendnek, mely egyre inkább elfogadja a hasonneműek kapcsolatának jogi elismerését. Ezért is különös, hogy az uralkodó rommagyar politikai alakulat támogatja ezt a megtévedt álláspontot. Ahol bármely kisebbség tagjait marginalizálják, vagy kizárják egyes társadalmi intézményekből, korlátozzák vagy – jogi értelemben – tiltják családba vagy élettársi kapcsolatba való egyesülését, ott a többi kisebbségi jog is veszélyben van. Aztán, ha hitelesnek és következetesnek akarjuk mutatni saját kisebbségi jogainkért vívott politikai harcunkat, ha az etnikai/nemzeti kisebbségek egyenjogúságát központi értéknek tekintjük, szolidárisak kell(ene) legyünk minden egyes jogos kisebbségi elvárás vonatkozásban, és nem adhatjuk nevünket és szavazatunkat, indokolatlan, előítéletes és kirekesztő indulatainknak engedve, olyan szabályozásokhoz, melyek másokat diszkriminálnak.
A Márton Árpád képviselő fölényes és nyeglén odavetett önigazolása, miután a család indokolatlanul szűk alkotmányos meghatározását megszavazta a bizottságban, nemcsak a rossz ízlés és stílus miatt elfogadhatatlan, hanem alapvetően kérdőjelezi meg a szövetség demokratikus jellegét. Miféle belső demokratikus vita, egyeztetés, közös álláspontot jelenthet az, hogy a képviselő úr egyszerűen kijelenti: én nem értek egyet a hasonneműek házasságának elismerésével és punktum. Ezért – mellesleg egy olyan szabályozásban, mely nem a hasonneműek házasságát tiltja, hanem a családot akarja meghatározni – olyan diszkriminatív passzust szavazok meg, amilyent csak akarok (román megfelelője: „cum vor muschii mei”). Biztos, hogy a most felülről kijelölt mindenik belső platform így képzeli? Van még egyáltalán bármiféle tartalma és/vagy tétje a belső pluralizmus megjátszásának? Biztos, hogy a képviselő úrnak, mert – legalábbis elvben - „szövetségi álláspontot” képvisel, nem kellett volna ellene szavaznia a család fogalmát eltorzító, ultrakonzervatív szabályozási tervnek, vagy legalábbis tartózkodnia a kérdésben? Tudom, hogy választ hiába is várnánk felfuvalkodott-megtollasodott előljáróinktól. Majd kérni fogják szavazatainkat és szolidaritásunkat, ha bajban lesznek, addig dölyfösen-fölényesen letorkollnak mindenkit, akik cselekedeteik okára kérdeznek rá, akik netán másként gondolnak dolgokat, sőt akiknek érveik is vannak rossz beidegződések helyett.
Gyűröttebb homlokúak talán még emlékeznek, hogy mi – vagyis K-K-Európa létezett szocialista társadalmai – akkor kerültünk közelebbi kapcsolatba az atomkorszakkal, amikor a csernobili atomerőmű robbanását követő (1986) radioaktív szennyezést fölénk sodorta a szél. Nos, úgy tűnik, a nyugati típusú liberális demokrácia szép napjainak (heydays) tekintetében is az ámenre érkeztünk, akkor, amikor az már leáldozóban van: Colin Crouch[i] innen nézve még hízelgőnek mondható kifejezésével élve „poszt-demokratikus” válságkorszakában. A politikusok nem azért tesznek, illetve nem tesznek meg bármit is, hogy azzal a közjót és a progressziót támogatnák, csupán szemfényvesztésből azért, mert a médiatikus térben, hatalmukban áll megtenni vagy meg nem tenni szinte bármit, azért mert a szétesett, futballdrukkerként (vagy -huligánként) viselkedő társadalom, eszköztelen velük szemben. Így lett az alkotmányozás egy jövőbeli elnökválasztási kampány demagóg-populista érdekeinek a foglya és így lett a regionalizáció egy másik politikai kisbáró növekedési vágyainak játékszere: quo vadis, sokat vágyott demokrácia?


[i] Lásd. Colin Crouch 2004, Post-Democracy, Polity Press, Ltd.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése