Vigyázat! „Liliomfi” alkotmányoz
Ahhoz, hogy megértsük, vagy
legalábbis megpróbáljuk megérteni a politikai folyamat egy-egy szakaszát,
mindig jó a kályha sarkától kezdeni, azaz feleleveníteni, mi miből ered. Az
éppen aktuális alkotmányozási folyamat kiindulópontja az volt, hogy a
tavaly nyári politikai felfordulást követően, a jelenleg uralkodó pártok
eltökélték: radikálisan visszavágják az elnök hatásköreit és – rövidtávú érdekeiknek
megfelelően – „rendezik”, az elnök és miniszterelnök közötti zavaros hatáskörök
alkotmányos szabályozásának kérdéskörét. Ehhez jöttek az újabb témák, jött a
regionalizálásnak nevezett, de valójában újabb adminisztratív szint
bevezetésének alkotmányba foglalása, a választási rendszer kérdésköre mellett
jött mindenféle ötletelés, a legkülönfélébb témákban. Volt még egy potenciális akadálya
annak, hogy a módosításokat népszavazással sikerüljön megerősíteni, éspedig az
eddigi ötven százalékos részvételi kötelezettség, nosza hát a kétharmad
hirtelen elhatározta, hogy ezután elég lesz a 30%-os részvétel is a népszavazások
érvényességéhez.
Történt viszont, hogy az
alkotmányozó bizottság élére a magát még liberálisnak mondó ortodox
fundamentalista, nacionalista és ultra-konzervatív szenátusi elnököt nevezték
ki, aki politikai magánjátszmájának fogja fel az alkotmánymódosítást, saját
hatalmi ambicióinak eszközeként. Crin
Antonescu jó ideje csak hatalmi vágyképének
üldözésében érdekelt, és szinte biztosan megjósolható módon
kifullad, mire a valódi megmérettetés ideje eljön. És, véleményem szerint, márcsak a kormánykoalíción belül észlelhető
egyre alapvetőbb ellentétek okán sem fogja meglátni vágyálma beteljesülését, miközben
az alkotmányozási folyamatot elnöki ambcióinak rendeli alá. Mással nem
magyarázható, hogy olyan populista és demagóg elvárásoknak enged teret, olyan tiltó
szabályozásokat támogat, melyek az eddigi – és Európában mindenhol hatályban
levő – alaptörvényben megengedő, azaz az alapvető emberi jogokra való
tekintettel nem voltak restriktívek. Ilyen mellékesnek tűnő áldozatot (collateral damage) hozna a család
alkotmányos meghatározása, mely abbéli igyekezetében, hogy hosszú időszakra
megakadályozza a hasonneműek élettársi és/vagy házastársi kapcsolatának jogi
elismerését, egyúttal a nem „egy férfi és egy nő” önkéntes egyesülésén,
házasságán alapuló családokat kizárná az alkotmányosan meghatározott
család-formák közül. A diszkriminatív passzus, a ma is tilos hasonneműek
házasságát pillanatnyilag nem érintve, az egyszülős (monoparentális) családok
és az élettársi kapcsolatban gyereket vállalók, illetve nevelők, stb. családi
közöségét is kizárná, többek között, a családot megillető támogatások köréből. Az
át nem gondolt, illetve csupán az ortodox egyház nyomására hozott populista
szabályozás-tervezet, egyfelől a minden állampolgárra kiterjedő alapvető emberi
jogok vonatkozásában diszkriminál (úgy, hogy még ellentétbe is kerül egy másik
alkotmányos kitéttel a szexuális és mindenféle kisebbségek diszkriminálását
tiltó rendelkezéssel);
másrészt viszont homlokegyenest ellentmond annak az európai (és a fejlett
demokráciákat jellemző) trendnek, mely egyre inkább elfogadja a hasonneműek
kapcsolatának jogi elismerését. Ezért is különös, hogy az uralkodó rommagyar
politikai alakulat támogatja ezt a megtévedt álláspontot. Ahol bármely
kisebbség tagjait marginalizálják, vagy kizárják egyes társadalmi
intézményekből, korlátozzák vagy – jogi értelemben – tiltják családba vagy
élettársi kapcsolatba való egyesülését, ott a többi kisebbségi jog is
veszélyben van. Aztán, ha hitelesnek és következetesnek akarjuk mutatni saját
kisebbségi jogainkért vívott politikai harcunkat, ha az etnikai/nemzeti
kisebbségek egyenjogúságát központi értéknek tekintjük, szolidárisak kell(ene)
legyünk minden egyes jogos kisebbségi elvárás vonatkozásban, és nem adhatjuk
nevünket és szavazatunkat, indokolatlan, előítéletes és kirekesztő indulatainknak
engedve, olyan szabályozásokhoz, melyek másokat diszkriminálnak.
A Márton
Árpád képviselő fölényes és nyeglén odavetett
önigazolása, miután a család indokolatlanul szűk alkotmányos
meghatározását megszavazta a bizottságban, nemcsak a rossz ízlés és stílus
miatt elfogadhatatlan, hanem alapvetően kérdőjelezi meg a szövetség
demokratikus jellegét. Miféle belső demokratikus vita, egyeztetés, közös
álláspontot jelenthet az, hogy a képviselő úr egyszerűen kijelenti: én nem
értek egyet a hasonneműek házasságának elismerésével és punktum. Ezért –
mellesleg egy olyan szabályozásban, mely nem a hasonneműek házasságát tiltja,
hanem a családot akarja meghatározni – olyan diszkriminatív passzust szavazok
meg, amilyent csak akarok (román megfelelője: „cum vor muschii mei”). Biztos,
hogy a most felülről kijelölt mindenik belső platform így képzeli? Van még
egyáltalán bármiféle tartalma és/vagy tétje a belső pluralizmus megjátszásának?
Biztos, hogy a képviselő úrnak, mert – legalábbis elvben - „szövetségi álláspontot”
képvisel, nem kellett volna ellene szavaznia a család fogalmát eltorzító, ultrakonzervatív
szabályozási tervnek, vagy legalábbis tartózkodnia a kérdésben? Tudom, hogy
választ hiába is várnánk felfuvalkodott-megtollasodott előljáróinktól. Majd
kérni fogják szavazatainkat és szolidaritásunkat, ha bajban lesznek, addig
dölyfösen-fölényesen letorkollnak mindenkit, akik cselekedeteik okára kérdeznek
rá, akik netán másként gondolnak dolgokat, sőt akiknek érveik is vannak rossz
beidegződések helyett.
Gyűröttebb homlokúak talán még
emlékeznek, hogy mi – vagyis K-K-Európa létezett szocialista társadalmai –
akkor kerültünk közelebbi kapcsolatba az atomkorszakkal, amikor a csernobili
atomerőmű robbanását követő (1986) radioaktív szennyezést fölénk sodorta a
szél. Nos, úgy tűnik, a nyugati típusú liberális demokrácia szép napjainak (heydays) tekintetében is az ámenre
érkeztünk, akkor, amikor az már leáldozóban van: Colin Crouch[i]
innen nézve még hízelgőnek mondható kifejezésével élve „poszt-demokratikus”
válságkorszakában. A politikusok nem azért tesznek, illetve nem tesznek meg
bármit is, hogy azzal a közjót és a progressziót támogatnák, csupán
szemfényvesztésből azért, mert a médiatikus térben, hatalmukban áll megtenni
vagy meg nem tenni szinte bármit, azért mert a szétesett, futballdrukkerként
(vagy -huligánként) viselkedő társadalom, eszköztelen velük szemben. Így lett
az alkotmányozás egy jövőbeli elnökválasztási kampány demagóg-populista
érdekeinek a foglya és így
lett a regionalizáció egy másik politikai kisbáró növekedési vágyainak
játékszere: quo vadis, sokat vágyott demokrácia?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése